MEGOSZTÁS

Idén harmadszor indult útnak csapatunk, hogy új ismereteket szerezzünk a Kárpát-medencének erről a sokak számára ismeretlen, sok látnivalót, hozzájuk kapcsolódóan legalább annyi tudnivalót rejtő, manapság több államot magába foglaló vidékéről, melyet napjainkban egyre gyakrabban emlegetnek ismét a korábbi nevén: Délvidék. 2013-ban a szecesszió fellegvára, Szabadka, a Boldog Békeidők fürdővárosa, Palics, illetve a szerémségi nagy békekötés helye, Karlóca – vagy, ahogyan az a pár megmaradt magyar említi, aki ápolja a történelmi idők hagyományait, Karom – látnivalóit tekintettük, tudnivalóit hallgattuk meg ottani két kiváló borásztól, Maurer Oszkártól és Sagmeister Ernőtől, vagy az általuk nagy körültekintéssel kiválasztott és felkért idegenvezetőktől. 2014-ben Szabadka mellett a hangulatos Zenta városával, Törökkanizsával, az ottani magyarok saját megmaradásukért, fennmaradásukért, a történelmi emlékeik méltó megőrzéséért folytatott mindennapos küzdelmével ismerkedtünk, illetve egy különleges szakrális emlékkel, a puszta közepén magasló aracsi templomrommal, mely hajdani pompájában a középkori Magyarország egyik fontos, több királyunk által is átépített, kibővített monumentális temploma volt. Azt is állíthatjuk, hogy nemcsak a szőlőhegyen elköltött fenséges reggeli, de a várostrom közben elfogyasztott egy-egy pohár kiváló, késői szüretelésű Furmint is a felejthetetlen élmények számát növeli. Az elsőt az egyik Tarcal-hegyi dűlőben, a másikat pedig a redneki vár megmászása során tapasztalhattuk meg. Mindkét utunk során behatóan foglalkozhattunk a szerémségi és Szabadka-környéki borokkal, a szerémségi borok történetével, melyekkel kapcsolatban most – a hely behatárolt volta miatt itt csak – két fontos dolgot említsünk meg. Az egyik: a Szerémség volt a középkori Magyar Királyság legjelentősebb borvidéke, melynek kiváló borait határainkon túl is messze földön ismerték; a másik: a két említett borász elhivatott munkásságának fő célja a régi magyar szőlőfajták termesztésének visszaállításával, a világfajták ésszerű használatával visszaszerezni a borvidék régi dicsőségét. Nem kis feladat, de idei bortúránk alkalmával már harmadszor győződhettünk meg róla, hogy a céltudatos, tegyük hozzá, magas szakértelemmel végzett munka meghozza a gyümölcsét. Munkásságuk egyik csúcsa, a Maurer Oszkár által számunkra már több alkalommal bemutatott fehér és vörös Corvina fényes bizonyíték e megállapítás alátámasztására. Idén a Szabadka melletti Hajdújárás egyik tanyáján, a Róka-tanyán kezdtük utunkat, ahol is érkezésünkkor pusztai szegénylegények, betyárok, pásztorok vártak bennünket. Maurer Oszkár új, valamint sokunk által korábbról már ismert borainak felvonultatását már az ebédnél elkezdte, így sorra jött egymás után a Szerémi Zöld, a Szerémi Szerelem, a Fehér Bakator, a Furmint, különböző évjáratokkal, a Kadarka, Pinot Noir, és ugyan ki emlékszik mindre, ami a borjúállás névre hallgató vacsora végéig követte egymást. Ezen a vidéken a borjú lábszárból készített pörköltet nevezik találóan borjúállásnak. És amíg a borjúállás rotyogott a bográcsban, a legények ízelítőt adtak a 19.-20. század fordulójának pusztai világából, a lovakkal való foglalatosság, vagy az íjász mesterség fortélyainak bemutatásán túl a pusztai ember mindennapos munkájának, pl. az egyszerűbb kovácsolási feladatok ellátásának a szakavatott szemléltetésén keresztül. Mindezt úgy sikerült csinálniuk, hogy közben nem éreztük, hogy csak turistalátványosság részesei lennénk. Közben magunk sütöttünk kenyeret a magunk által kovászolt és dagasztott tésztából, oltottunk tejet és készítettünk sajtot, amit aztán negyednapon hazafelé a buszban jóízűen elfogyasztottunk, de az arra vállalkozók hájas kelt tésztát gyúrhattak-nyújthattak, és lekváros, diós, vagy mákos töltelékkel ellátva desszertet készítettek a borjúállás utánra. S hogy ne legyen leltárhiány, az elhasznált lekvár helyett újat főzhettek izibe az arra vállalkozók, ott a tanyán. Mindeközben egy semmire se használható kis lapos vasat addig ütögetett egy pusztai kovácslegény, amíg lópatkó sikeredett belőle. Mindez érdekes volt, de amit a beszélgetések közben hallhattunk az élet dolgairól, a tanyai lét nehézségek közepette is értékes szabadságérzetéről, a szeretet fontosságáról, szembeállítva mai valós világunk rohanásával, üres „értékeivel”, az sokunk számára több mint megfontolandó volt. Mivel korábbi útjaink során elsősorban a Szerémség keleti és középső részét barangoltuk be, idén a nyugati rész központja, a horvátországi Újlak volt utunk legtávolabbi célpontja, így másnap, a borudvari szállásunkon elköltött reggeli után elindultunk nyugati irányban. Kísérőnk Sagmeister Ernő, régi jó barátunk volt, akiről kiderült, nemcsak elsőrangú borász, de a Szerémség és általában a Délvidék kiváló ismerője is, így keresve sem találhattunk volna jobb idegenvezetőt. Az ottani magyar ember szemüvegén keresztül mutatta be a Szerémség sokszor értelmetlenül és számunkra megmagyarázhatatlanul pusztuló, pusztulásra hagyott értékeit, melyek azonban még jelen állapotukban is lenyűgözőek. Ilyen volt idén a hajdani Bács-Bodrog vármegye székhelye, Bács városa, ahol ugyan magyar szót jószerivel már csak az odalátogató turisták ejtenek, de ahol a magyar történelem középkori lapjai elevenedtek meg előttünk, amikor Bács várának romjai között bóklásztunk, vagy a Ferences rendház ma egyedüli lakójának, egy nagy tudású, horvát anyanyelvű szerzetesnek az elmondása alapján pergethettük vissza az idő kerekét, és hallhattuk, mennyi mindenféle népek keveredtek erre a vidékre. Talán, ha a templomban az iszlámra emlékeztető falikút mellett, vagy helyett, ortodox elemek is maradtak volna fenn, ma több pénz juthatna a restaurálására. De ez már a mai történelem… Újlak igazi kellemes meglepetés volt számunkra, amit csak az Öreg pince Balkáni háborúban tönkretett értékes, hatalmas hordóinak látványa, illetve a parkban tett sétánk során bennünket körülrajzó szúnyogok által kiváltott hadonászási kényszerünk árnyékolt kissé be. A kiváló rozé pezsgős köszöntés után az Öreg pincében elfogyasztott halászlét követően konstatálhattuk: halászlét is sokféleképpen lehet finomra készíteni. És milyen elegáns, jó borokat lehet hozzá találni! Ebéd utáni sétánk során, végigmenve a régi várfal mentén, érzékelhettük, milyen jelentősége is lehetett az Ujlaki családnak és ősi fészkének a középkorban, akik fénykorukat a Hunyadiak alatt élték, hol velük vállvetve küzdve a török ellen, hol a másik bárói csoportosulással, a Cilleikkel, Garaiakkal együtt harcolva a Hunyadi-féle erőskezű központosítás ellen. A vár méretei felülmúlták a róla előzetesen alkotott képzeletinket. Mielőtt Cserög községben az esti szállásunkra érhettünk volna, melyről csak annyit említsünk meg, hogy az ágyak kényelme, a szobák mérete és egyéb jelek alapján megjósoltuk: itt sem alszunk valami jól, de végül minden jóra fordult, a horvát-szerb határon a simlis korrupció kiábrándító jeleit is megtapasztalhattuk. A szerb határőrizeti szervek egyik öntudatos tagja ragaszkodott hozzá, hogy addig, amíg ilyen-olyan dokumentumot be nem mutatunk arról, hogy az autóbusz bemehet Szerbiába, nem enged bennünket oda be. Dokumentum nem volt. Az a logikus érvelés, hogy már második napja Szerbiában buszozunk, és csak átruccantunk Horvátországban, ahonnan most mennénk vissza, nem hatotta meg a törvény bősz tudóját. Már-már azt fontolgattuk, hány Eurónkba fog ez nekünk kerülni, és feketén-e, avagy fehéren, miközben egyre több egyenruhás rajzott, tanakodott az autóbuszunk körül, mint régi szép időkben a román határon, amikor is kísérőnk, Ernő vette át a dolgok irányítását. Felhívta a figyelmüket, hogy ő szerb állampolgár, sőt sejtelmesen utalt magasabb kapcsolataira, majd látványosan telefonálni kezdett. Pár pillanat után megjelent a fő szerv, kezében az útleveleinkkel, és „most az egyszer még” eltekintett a szankciótól, és visszaengedett bennünket Szerbiába. Megtettünk vagy ötven kilométert, mire Ernőt telefonon tájékoztatták ismerősei: az óhajtott és hivatkozott dokumentumra nem volt szükség. A magyar és a szerb kormány közötti megállapodás értelmében azt évekkel ezelőtt eltörölték. Becslésünk szerint kb. ötven Eurónk maradt meg a dolog ilyetén történt elintéződése következtében. Utaltam a szállásra Cserögön. No, nem egy Hilton-hotel, de végül is kipihenten, jókedvvel ébredtünk, ami valószínűleg a ragyogó napsütésnek is köszönhető volt. Végül is, pihenésünket a közös fürdőszoba, a hepe-hupás ágy, a lószőrtakaró sem zavarta, az esti kacsasült pedig súrolta a fenséges minőséget. Szerencsénk volt találkozni a háziúrral is, aki nemrégiben még Szerbia bécsi nagykövete volt. Bizonyára innen maradt meg szónoklási hajlama, így, amíg meg nem hallgattuk kellően katonás és határozott, de szerencsére rövid üdvözlő beszédét, úgy este kilenc tájban, a kacsasültnek csak az illatát élvezhettük. Még szerencse, hogy néhány, ízlésünktől távolabb álló bor önfeláldozó kóstolása után az igazán kedves, jóllehet, a vendéglátás fortélyait még csak most tanulgató házvezetőnőnk néhány igazán élvezhető tételre, a gazda becsületére mondva, köztük az övéire hívta fel a figyelmünket. Így aztán minden rendbejött, reggelire megkaptuk a tegnap este elmaradt desszertet is, szóval, szavunk s lehetett. Nem is volt, mindaddig, amíg hazafele való utunk során, Belcsényben, meg nem láttuk az Ybl Miklós tervezte Spitzer kastélyt, illetve azt, ami ebből megmaradt. Erről beszélni nagyon nehéz. Az értelmetlen veszni hagyás példája. Csak a képzeletünk segíthetett abban, hogy magunk elé idézzük a kastély hajdani eleganciáját, tervezési bravúrjait, és azt az életet, ami valaha a falai között zajhatott. A dombói apátság romjai, melyek szintén útba estek, lenyűgözőek voltak. A hely, a hegyekkel körülvett kis medence, már önmagában is sugallja a szakralitást. Csak megint a kérdés, a bizonytalanság: meg akarják-e őrizni az utolsó maradványokat azok az emberek, akikre a történelem rábízta e romokat? Nagy kérdés, nehéz válasszal. Meglepetés-programként idén sem hagytuk ki a péterváradi erődöt, ahonnan csodás kilátás nyílott a Dunára. Végül megérkeztünk Magyarkanizsára. A kis délvidéki város talán a leginkább tiszainak tekinthető a környéken, és hogy ezt bizonyítsa, tiszai sült keszeggel és Ernő csodás boraival, hűtött szódavízzel vártak bennünket. Nincs olyan bor, amit ki kellene emelnem, mert nehéz volna, de a Hárslevelűből készített hosszúlépés – első lépés gyanánt – igazán üdítő volt. Aztán már jöhetett tisztán a Rizling, a Hárslevelű, a Furmint, meg a halak, a sült keszegek a friss vegyes salátával. Utána kirándulás a Majom-szigetre. A vízi jármű, amellyel a szigetig, majd onnan visszahajókáztunk, csónaknak nagy, hajónak kicsi volt, de a célnak éppen megfelelő. És a Tisza vizének enyhe ringatása csak segítette a hűs laza fröccsök sima legurulását a sült keszegtől kissé megnehezült gyomrunk egyensúlyának helyreállításához. A Tisza gyönyörű volt. Mint megtudtuk, jelenleg Európa legtisztább folyóvize. Kár, hogy nem egy héttel korábbra időzítettük utunkat, akkor láthattuk volna a híres tiszavirágzást, amikor „millió kis lepke habja fölött játszik”. Most, talán tiszteletünkre, egy-két kis tiszavirág azért kibújt a víz felszínére, de bizonyára nem a párzás utáni kéjes-mámoros hirtelen halálban, hanem egy rájuk leselkedő hal gyomrában vergődték át utolsó perceiket. Tiszteletünkre egy-két szürke gém is elkísért bennünket hajóutunk egy rövidebb szakaszán, úszó farönkről kiálló zsombékra, behajló faágra szállva. Mikor repülnek, behúzzák a nyakukat, mint a rossz gyerek, amikor félve oson haza, bizonytalankodva a várható nyakleves bekövetkezése, vagy kegyes elmaradása miatt. Vacsorára Sagmeister Ernőék kóstolótermében terítettek. Előtte még rövid sétát tettünk a városban, melynek során Valkay Zoltán magyarkanizsai építész szakavatott vezetésével ismerkedhettünk a városépítés szakralitásával, elvével, elméletével, és mindezek épületekben, utca- és térszerkezetekben történő megfogalmazásával. Meg sajnos azzal is, hogy mi történik, ha a város lakóinak gyökerei valahol máshol eredtek. Még szerencse, hogy a vigadónak nincs ellentétes megfelelője a magyarban, mert ha lenne, a kanizsai vigadót, mely előtt becsukott szemmel még mindig a közeli régmúlt vasárnap délutánok nyüzsgését, a polgári bálok kiszűrődő zenéjét, a frakkok, szmokingok, színes estélyi ruhák forgatagát véljük érzékelni, nos, ezt a házat, melyet manapság az elhagyatottság szomorít, a gaz ver fel, bizonyára „szomorodónak” nevezhetnénk. És a szemhunyás utáni valóságban a menekültek csoportjait láttuk gyülekezni a park fái alatt, divatos farmerbe és trikóba bújt barna bőrű, feketehajú, izzószemű fiatalembereket, saját divatjaik szerint kiöltözött, kisminkelt fiatal hölgyeket. Sok minden sugárzott az arcukról csak éppen a menekültség érzése nem. A városnézés után a magyar zászló és az Európai Borlovagrend Magyarországi Konzulátusának zászlaja alatt, lovagi jelvényeinkkel a nyakunkban ellátogattunk a kanizsai magyar temetőbe, ahol koszorúztunk. A koszorúzás szinte hagyománnyá vált bortúráinkon, ugyanis bárhova is megyünk szerte a Kárpát-medencében, mindenütt találunk olyan emlékhelyet, amely emlékeztet bennünket az előttünk járókra, olyanokra, akik életüket adták valamilyen nemes ügyért, vagy akik életét bitangul vették el gonosz erők, hatalmak. Ezek az előttünk járó őseink ismeretlenül is érdemelnek egy-egy megállást, főhajtást, az emlékezet koszorúját. A kanizsai temetőben az első, a Nagy Háború hősi halottainak sírjai és a háború kitörésének száz éves évfordulója szolgáltatta az egyik apropót a koszorúzásra. A másik koszorúnkat a Második Világháború ártatlan áldozatainak emlékművénél helyeztük el. Olyan emberek nyugszanak itt mindkét emlékhelyen és sírcsoportban végső nyughelyeiken, akik nem önként és jó szántukból adták oda fiatal életüket. Akik pedig ezen életek kihunytáért felelősek, akik a háborúkat kirobbantották, valószínűleg sokan túlélői voltak a nagy világpusztulásoknak. Tettükkel elszámolni csak a Teremtőjük előtt tudnak majd, ha az Ítélet Napján beállnak a sorba. Az ártatlanul elesettek, elhunytak viszont itt, a Földön is mindig megérdemlik az emlékezet koszorúit. Most a magyarkanizsai áldozatok előtt tisztelegtünk. Térjünk vissza a vacsorához és Ernő boraihoz, az étkek és a borok illő párosításának mintapéldájához. Előétel roston sült kecskesajt, a hozzá kínált borok: 2014-es Szerémi Zöld és 2013-as Hárslevelű volt. Főétel: Tepsiben sült marha és bárány húsok, krumplival, salátákkal, különböző évjáratú, köztük botrítiszes Furmintok kíséretében. Aztán szép lassan váltottunk a vörös borokra, melyek közül Ernő most a ’13-as Kadarkát, ’13-as és ’12—es Pinot Noirokat mutatott be. A desszerthez Furmint Szamorodni és kései szüretelésű Rajnai Rizling volt a felhozatal. Az utolsó nap második fele a hazautazással telt el, de előttünk volt még a Rózsa-tanyai ebéd, Szilágyi Dorottyáék híres kerti kemencéjéből, Maurer Oszkár boraival. Előtte azonban kis pálinkakóstolót rendeztek számunkra, ahol Tímár Zsolt helyi pálinkafőző mester mutatta be hagyományos kisüsti módszerrel főzött pálinkáit. Itt is, mint utazásunk szinte valamennyi szakaszán, állomásán, tanultunk valamit. Megtapasztaltuk, hogy hagyományos kisüsti módszerrel is lehet kiváló minőségű pálinkát főzni, csak oda kell figyelni, illetve, hogy szabad a pálinkát ötven fokosra hagyni, csak jó minőségűt kell főzni. Vissza őseink gyakorlatához. A pálinkakóstolóhoz zsíros kenyeret, illetve pecsenyezsírral megkent vakarót kínáltak. A minőség bizonyítéka volt, hogy mind elfogyott. Az ebéd húslevesből, a kemencében harang alatt sütött sertés és bárányhúsból, hozzávaló krumpliból állt, majd csokoládé-öntetes piskóta következett. A Maurer-borok, melyeknek csúcsát a fehér- és vörös Corvinák alkották, méltó társai voltak a pompás étkeknek. Még ebéd előtt történt, a pálinkakóstoló után, hogy Csernik Árpád, a szabadkai színház színművésze rövid irodalmi délutánt tartott számunkra, melyben délvidéki és magyarországi írók rövid, de annál inkább elgondolkodtató írásaiból olvasott fel párat. Ahogy mondani szokás: a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, a hallgatóság olyan csendben figyelte az egyszemélyes produkciót. Ezt követően, talán egy kissé a hangulat oldása végett is, autentikus citeramuzsikát, magyar népdalokat hallhattunk Kelemen Zsolt népzenész jóvoltából. Délután négy óra tájban, nagy integetések közepette indultunk haza. Az integetésünk azt jelentette, mint tavaly is: jövőre újra jövünk, találkozunk. Barátok hagytak ott barátokat. 2015. július 3-án.

Írta: Dr. Csuták János borlovag Képek: Szentmiklóssy László borlovag