MEGOSZTÁS

Célba ért az első szállítmány…

Gyűjtsd össze és mentsd meg a mások számára szükségtelenné vált könyveket, és juttasd el oda, ahol azoknak hasznát veszik!” – e gondolat jegyében kezdeményezett gyűjtőakciót Borlovagrendünk Ózdi Lovagi Széke, amihez hamarosan a teljes borlovagrendi tagság csatlakozott. Köszönet érte mindenkinek!

A kezdeményezés céljaként is felfogható fenti gondolatban a „juttasd el oda…” mondatrész alatt elsősorban az elszakított területek magyar nyelvű lakosságára gondoltunk, ahol a papírra írott szónak, megfogalmazott mondatoknak, a megírt műveknek talán nagyobb szerepe és nagyobb keletje van, mint azt az őket tőlünk elszakító határ innenső oldalán tapasztalhatjuk.

Első szállítmányunkat egy olyan közösséghez juttattuk el, akik Dél-Erdélyben élnek, szórványban. Számukra a magyar nyelvű könyvek sokat jelentenek, nagy értéket képviselnek. Ez a közösség a Nagyenyedi Református Egyházmegye magyar református gyülekezetei. A több mint nyolcszázötven kötetet számláló könyvadományt, melyben az ismeretterjesztő és ún. „lektűr”műveken túl a magyar- és a világirodalom figyelemreméltó alkotásai is szerepeltek, Nagyenyeden, az Egyházmegye Esperesi Hivatalában adtuk át a közösség képviselőinek, nevezetesen nagytiszteletű Lőrincz Konrád felenyedi lelkipásztornak, egyházmegyei főjegyzőnek, valamint nagytiszteletű Ladányi P. Sándor lelkipásztornak, aki Abrudbányán és Verespatakon végez lelkészi szolgálatot, illetve Csutak Györgynek, aki Enyedszentkirály református gyülekezetének a gondnoki teendői mellett, az egyházmegyei presbiteri főjegyzői feladatokat is ellátja. Ladányi tiszteletes úr átvette, majd a bensőséges kis ünnepségen résztvevők előtt felolvasta a Konzulátusnak az adományhoz csatolt, Pammer István elnök által aláírt levelét.

A könyveket a Konzulátus mikrobuszával szállítottuk, négyen az Ózdi Lovagi Szék tagjai közül. Szerencsére a szomszédos Bethlen Gábor Kolllégium diákjai már vártak és megmentettek bennünket attól, hogy könyvcsomagokat magunk cipeljük fel az első emeleti irodába.

A szállítmány átadása után tea, kávé és sütemény mellett beszélgettünk egy keveset, majd átutaztunk Enyedszentkirályra, ahol a református gyülekezet – élükön id. Ladányi Sándor tiszteletes úrral – egy vacsorán, mit vacsorán, lakomán látta vendégül kis csapatunkat. A vacsora ilyentájt, disznóvágások idején mi más is lehetett volna, mint az ún. „zenge-zunga” leves, majd sült oldalas és pecsenye, valamint disznótoros hurka és kolbász, természetesen mindez rántott krumplival, amihez, persze, se tojás, se liszt, se zsemlemorzsa nem szükséges. Előtte szentkirályi pálinka, hozzá csombordi bor, valamint házi sütésű kenyér, utána diós és mákos kalács. Kell ennél több?

Kellett! Vacsora után – enyedi szállásunkra igyekezvén – meg kellett állnunk Vas Attila csombordi borásznál és a pincéjében végigkóstolni borkínálatát. Attilának, számunkra legalább is közismerten jó borai vannak, így a szíves meghívásnak örömmel tettünk eleget. Nem csalódtunk!

Mindez december 12-én történt. Másnap aztán indultunk haza, de előtte még visszamentünk Csombordra, ahol Csávossy tanár úrnak, rendünk tiszteletbeli tagjának a református templom melletti sírjánál róttuk le kegyeletünket és helyeztük el koszorúnkat. Borlovagrendünk Elöljáró éneke szövegírójának alakja, szeretetteljes mosolygása, bor- és emberszeretete, és még sorolhatnánk, mi milyen sok más jó tulajdonsága örök emlék és példa számunkra. Ő most is mindig köztünk van, alakját, mondásait rendre felidézzük.

Hazafelé utunk Kalotaszegen vezetett át, ahol meg-megálltunk egy-két látnivaló megtekintésére. Ilyenek voltak az építészetileg igen érdekes kis, fióktornyokkal ellátott templomok, amelyek olyannyira jellemzőek a vidék magyarlakta településeire. A Kós Károly építőművészetének alakulását, kifejlődését meghatározó középkorra visszatekintő templomok belseje külön-külön egy-egy, egymástól eltérő, összességében mégis a tájegységre, annak évszázados magyar lakosságára egyformán jellemző egységet alkot. A kazettás mennyezet, a gyönyörűen hímzett vásznakkal díszített falak és padok, a szószékek tetején a fiait saját vérével tápláló pelikán, és még sorolhatnánk… A vidék a nevét a Honfoglaláskor betelepült Kalata, vagy Kalota nemzetségről kapta, azóta élnek itt folyamatosan magyarok. Népviseletük, mely a legdíszesebb magyar népviselet, egyes darabjait megcsodálhattuk, sőt, felpróbálhattuk a magyarvistai tisztaszoba meglátogatása alkalmával.

Vacsoraidő volt, amikor a Királyhágóra értünk. Itt megálltunk elfogyasztani a tegnapi maradékot. Ennek a maradéknak története van, hadd untassalak vele, kedves Olvasó. Előző nap ebédidőben jártunk itt, meg is álltunk az egyik étteremben, amelyiknek – többek közt – egyik specialitása a hagymás pirított csirkemáj krumplival, a másik pedig a főtt pácolt csülök babbal, ami fehérbabból készül, főzelékszerű a megjelenése. Mi négyen voltunk, kértünk két májat, két csülköt, azzal, hogy félúton cserélünk. De a csorbát sem hagyhattuk ki, ha már egyszer erre jártunk. Talán mondanom sem kell, nem bírtuk megenni a teljes csülök-adagot, így a nagyon kedves román pincérnő felajánlotta, hogy becsomagolja a maradékot. Végül jött az ötlet: tegye el holnapra, majd visszafele jövet megesszük. Román, magyar angol keveréknyelven meg is értettük egymást, és másnap várt bennünket a csülök a frizsiderben. Mi érkeztünk estefelé, már-már kiéhezve, így megint kértünk egy kis csorbát is, hiszen azt olyan változatos módokon készítik, hogy miért ne kóstoltunk volna megint meg egyet. Aztán jött a két maradék csülök, ami előző nap, eredetileg egyenként 700 grammot, azaz 0,7 kg-ot tett ki. Négyfelé osztottuk őket, és a paszullyal körítve elkezdtük a birkózást. Nem, szaporítom a szót: a csülök nyert, a pincérnő újra felajánlotta a csomagolás lehetőségét. Mi, mint egy vert sereg kapitánya, csak legyintettünk egyet.

No, de ne hangolódjunk le ennyire! Mi legalább is nem lehettünk, nem is voltunk lehangolva, amit bizonyítanak azok a dalok, nóták, amelyeket egymás szórakoztatására próbáltunk előadni az út hátralévő részében. A műsorszámok minőségéről jelen írásban nem esik szó. A hangulat viszont kiváló volt.

Miért is ne lett volna jókedvünk, amikor egy általunk indított, szerintünk (is) nemes kezdeményezés első lépését sikerrel tettük meg. A fogadtatás is meleg, baráti volt, ajándékunkat az azt átvevők szép karácsonyi ajándéknak tekintették. Mi, a tapasztalatok alapján folytatni kívánjuk az elkezdett munkát, és biztatunk mindenkit: ha egy könyv már nem fér a polcra, azt ne dobd el, mert van olyan hely, ahol szívesen fogadják, mi pedig szívesen visszük oda, ahol szeretettel fogadják és forgatják azt, hogy így is gazdagodjék az elszakított országrészekkel való élő kapcsolatunk

ISTEN ÉS A BOR DÍCSŐSÉGÉRE!

2017. december 17-én

– csj.bl. –